a füzet címlapja

Koppány Tibor–Sági Károly: Csobánc

1. Csobánc vára. Giulio Turco rajza 1569-ből

A Tapolcai-medence csodálatos szépségű tájának keleti szélén áll Csobánc, a közismert nevű, jó borokat termő bazalthegy, tetején ősi várának romjaival. Másfél százada ihleti költőinket, íróinkat, festőművészeinket és napjainkban fotóművészeinket a környék: a Balaton, Badacsony, Szigliget, a györöki Szépkilátó, a tapolcai Tavasbarlang, Tátika, Rezi és Csobánc vára, ez a csupa napfény, szelíd és mégis vadregényes, nagytávlatú vidék. A magyar irodalom kezdetének sok költője, írója járt ezen a tájon, megénekelve annak szépségét. Itt élt, innét merítette költészetének kifogyhatatlan forrását Batsányi János, a tapolcai varga forradalmár fia, Kisfaludy Sándor, a magyar szerelmi líra hallatlan bőségű mestere, a zengzetes szavú Berzsenyi Dániel, Jókai Mór, a nagy mesélő és Eötvös Károly, a Balaton remekírója. Ezt a vidéket festették a XIX. század mesterei: Brodszky Sándor, Ligeti Antal és Telepy Károly. Ez az a vidék, amely zord bazaltszirtjeivel, szelíd lankáival, széles síkságaival, tavasszal hófehérbe és rózsaszínbe öltöző gyümölcsöseivel, szőlőivel, ősszel zamatos borával, évszakonként, sőt néha naponként változó csodálatos színeivel, hihetetlenül kék egével és kifogyhatatlan derűjével még ma is múzsája művészeinknek, íróinknak, költőinknek, festőinknek. Pihenést és kimeríthetetlen bőségben kirándulási lehetőségeket nyújt az itt üdülőknek.

Csobánc alatt hajtott el sümegi otthonából a badacsonyi szőlőjébe kocsizó Kisfaludy Sándor, itt alakult ki benne Gyulaffy Rózsa csobánci várkisasszony tragikus szerelmének fantáziaképe. A mai ember számára már nehezen élvezhető romantikával telített tragikus rémtörténet óriási írói siker volt a múlt század elején. Kisfaludy Sándor sorra megjelenő verses történetei, a „Regék a magyar előidőkből” , hívták fel először a figyelmet pusztuló műemlékeinkre. Így vált közismertté a „Csobánc” négy bevezető sora:

 

Ülly mellém a kandallóhoz,
Fel van szittva melege
Csobáncz-várról, Édes-kedves,
Im! hallyad, egy agg rege -

A szelíd lankákkal körülvett, romkoszorúzta Csobánc éppúgy ősidők óta lakott hely, mint a Tapolcai-medencét szegélyező hegyek, Szigliget, Badacsony, a Szentgyörgyhegy és a többiek. A Magyar Nemzeti Múzeum és a keszthelyi Balatoni Múzeum csobánci urna és bronzeszköz leletei mesélnek az őskor emberének itteni életéről. A napsütötte hegyoldalakon bizonyára már a rómaiak is szőlőt termeltek.

Szőlővel kezdődik Csobánc hegyén a magyar történelem is. Nevével 1221-ben találkozunk először, amikor az Atyusz nembéli Sal comes elajándékozta Chobanch-hegyi szőlőjét. A hegy egy része tehát a Balaton északi partját Paloznaktól Egregyig és a somogyi partvidéket Berényig birtokló nagyhatalmú Atyusz nemzetségé volt. A vidék eredetileg a Balaton nyugati táját megszálló Lád vagy Vérbulcsú nemzetség szálláshelye, amely csak a X. század második felében kerülhetett a fejedelmi nemzetség kezére. A királyi birtokok megszervezése után a zalai várispánság területéhez tartozott, környéke pedig a veszprémi püspökség és a káptalan, meg az Atyusz nemzetség birtoka lett. A hegy körüli falvak közül Keszi, Diszel és Tóti Zalavárhoz tartoztak, de Diszelben helyi nemesek is laktak már a XIII. században. Mindhárom faluban voltak birtokai a veszprémi egyháznak, Kesziben és Diszelben pedig az Atyuszoknak is. Maga a hegy a keszi királyi udvarnokoké volt, akik azért perelték a diszeli nemeseket, mert azok szőlőt telepítettek a hegyre, sőt azon egy kőház építését is elkezdték. A pereskedő felek 1255-ben egyeztek meg és egyezségük értelmében „mons nomine Chobanch” az udvarnokoké maradt, kivéve a diszeli nemesek már ott levő szőlőit és kőépületét. A fennmaradt oklevelek sehol sem említenek várat, a kutatás azonban Csobánc várának ősét sejti az említett kőházban, sőt egyes kutatók azt állítják, hogy Csobánc vára 1255-ben kezdett épülni.

Két dolog mond ellent látszólag a fenti évszámnak és teszi kétségessé, hogy a várat a diszeli nemesek építették volna. Az egyik maga a diszeli nemesek várépítő tevékenysége. Tatárjárás utáni várainkat szinte kivétel nélkül mindenütt a főnemesség és a főpapság építteti, így a környéken a régebbi tátikai alsó várat a Tátika nemzetség, a felsőt pedig 1248 és 1257 között Zlaudus veszprémi püspök. Őbenne sejtjük a sümegi vár építtetőjét is. Szigligetet 1260 és 1262 között a pannonhalmi apát, Somlót, Cseszneket a Bakony és Vértes váraival pedig a Csák nemzetség építtette. A XIII. század második felében mindenütt várak épültek, a határokon a király költségén, az ország belsejében pedig a királyi várak mellett a gazdag vezető családok, nemzetségek és egyházi testületek is építtettek várakat. Sehol sem találkozunk azonban olyan esettel, hogy helyi nemesek kezdtek volna várat építeni valahol is.

2. XIX. századi metszet a várról

Másik kétségünk abból származik, hogy Csobánc 1300-tól kezdve négyszáz éven át a Rátót nemzetségből származó Gyulafi család vára volt. Egy 1272-ből és egy 1296-ból származó oklevél említi ugyan a várat, de akkori tulajdonosait nem ismerjük. Mégis úgy látszik, hogy Csobánc építőit a Gyulafiak ősei közt kell keresnünk. Nem túlzás talán az a feltevés, amely szerint az 1255-ben említett diszeli nemesek azonosak voltak a Gyulafiakkal, Diszel későbbi birtokosaival. A Csobánc alatti Kesziben és Diszelen a Rátót nemzetség tekintélyes Gyulafi ága régtől fogva birtokos volt. A család Lőrinc nevű tagja már l260-ban, amikor a szentjakabi pálos kolostort alapította, Kesziben lakott. 1274-ben a család IV. László királytól az udvarnokok részeit is megkapta a faluban.

A környező falvakban is volt birtokuk a XIV-XV. században. Keszi, Diszel, Sáska, Apáti (a mai Monostorapáti), Kapolcs, Pula, Tálod szinte egybefüggő birtoktestet alkotott, ugyanakkor Sásdikál, Monoszló, Zánka, lejjebb Ábrahám (Ábrahámhegy) és Lád (Badacsonylábdi} egyes részei voltak birtokukban. A Balaton északi sarkában pedig Lovason, Fajszon és természetesen a nemzetség ősi birtokán, a Veszprém melletti Rátóton (ma Gyulafirátót) voltak birtokaik. Itt, az ősi birtokon állt a nemzetség központi monostora, amelyet még a tatárjárás előtt alapított a premontreiek számára a nemzetség kiemelkedő alakja, Mátyás esztergomi érsek. A Gyulafi ág harmadik kolostora, amelyet 1324-ben őseik által alapítottnak mondtak, a tálodi pálosoké volt.

3. Csobánc és a balatoni táj

Az olasz eredetű Rátót nemzetség Gyulafi ágának birtokai tehát a XIII. századtól kezdve Csobánc körül tömörültek. A család tagjai egyébként ekkor már országos tisztségeket viseltek. Az első ismert ős, Lesták, 1182-ben erdélyi vajda volt. Fia, Gyula 1214 és 1239 között királyi udvarbíró, Balduin nevű unokája pedig főpohárnok volt. Az ő Gyula nevű fia az apja az 1300-ban feltűnő Demeternek, Csobánc első ismert tulajdonosának.

Demeter mester várnagya Csaba, valamikor a XIII. század utolsó éveiben csobánci embereivel és Tapolcai Lőrinc tihanyi várnaggyal közösen feldúlta a veszprémi püspök Kál-völgyi birtokát. Ezért Rátóti Demeter 1300-ban esküvel volt kénytelen bizonyítani, hogy embereit Tapolcai Lőrinc a király hűtlen alattvalói ellen kérte el, és az ő tudta nélkül támadták meg Kál falut. A XIV-XV. században hasonló perek tömege folyt a Rátóti (Gyulafi) család és a környékbeli birtokosok között, falvak és birtokrészek feldúlásáért, jogtalan használatáért és nem egyszer bizony kirablásáért is. Ezek közül a hatalmaskodások közül a minket érdeklőket emeljük ki. 1378-ban a veszprémi káptalan vádolta a Rátótiakat, hogy a Csobánc hegy alatt ötvenötnél több hold földjét régóta jogtalanul használják. 1383-ban pedig a püspök vádolta őket, hogy keszi szőlőit és szántóit foglalták el. 1389-ben a Csobánc-hegy oldalában fekvő 4 hold szőlőn pereskedtek a veszprémi egyházzal.

A perekből a Csobánc hegyi szőlőművelésről és a környező falvakról sok mindent tudunk meg, de a várról hallgatnak az oklevelek. 1400-ban és 1420-ban egy-egy oklevél említi ugyan a várat, de csak a század végéről maradt ránk bővebben adat. A hosszú, majdnem két és fél évszázados hallgatás oka egyszerű: a vár kiterjedt, mintegy 15 községből álló uradalom középpontja volt, a földesurak székhelye, amely soha vita vagy per tárgya nem lehetett, hisz a Rátótiak, vagy ahogy egy ideig nevezik, Kesziek tulajdonjogát senki sem vonta kétségbe. Az iratok mindig birtokpereket őriztek meg és soha nem a vár nyilvánvalóan eseménytelen életét. Ilyen oklevelekből ismerjük 1489-ből Tóti Domonkos várnagy nevét, és ezek említik 1491-ből a vár körüli eseményeket.

4. Az öregtorony romjai

1490 őszén Habsburg Miksa római király, a későbbi császár, haddal tört az országra, hogy Mátyás királlyal kötött trónörökösödési szerződésének fegyverrel szerezzen érvényt. A Székesfehérvár felé vonuló német sereg ostrom alá vette Veszprémet és valószínűleg a Csobánccal szomszédos Sümeget is. A két várat Vitéz János veszprémi püspök átadta Miksa királynak, aki közben Kinizsi Pál várát, Vázsonyt is elfoglalta. A környező várakban az események hatására nagy volt riadalom. Tátikát és Rezit a Gersei Pethők sietve erősítették, Kinizsi pedig Somlót. Ezzel az eseménnyel magyarázható Leányfalusi Ágoston somlói várnagy megjelenése Csobáncon 1491 első felében. A várban Rátóti Gyulafi (a XV. századtól már így hívták őket) László özvegye, Gersei Pethő Katalin élt kiskorú fiával. Leányfalusit Kinizsi iránti bizalomból hívták oda és bízták meg Csobánc megerősítésével. „Igen hasznos épületeket emelt a vár körül”, majd azokat Kinizsi beleegyezésével Katalin asszony testvérének, Pethő Jánosnak, Tátika és Rezi várurának adta át.

A középkori Csobánc váráról – amint látjuk – alig tudunk valamit. Képét, kialakulását mégis fel tudjuk vázolni, legalább is nagy vonásokban, egyrészt a hazai várépítészet történetének törvényszerűségeiből, másrészt a vár fennmaradt romjainak és régebbi ábrázolásainak alapján.

Ha az 1255-ös ítéletlevél nem is beszél várról Csobánc hegyén, a XIII. század második felének általános politikai helyzetéből és nem utolsó sorban Csobánc várának építéstörténeti vizsgálatából nyilvánvaló, hogy a korai vár ebben az időben épült. A helyszín és a rendelkezésünkre álló adatok, rajzok alapján a vár legrégibb pontjának az északi sarkon álló öregtornyot tartjuk (4-5/2. kép). A XIII. századi várnak kétségtelenül ez volt a középpontja, akkor még mint lakótorony amelyet a fennsík déli végén mély árok és azon belül magas sánc zárt el az észak felé egyébként is lejtős hegytetőtől. A sánc tetején talán már akkor is palánk állott. A torony körül valószínűleg gazdasági épületek is voltak, ezek azonban fából, sövényből készülhettek, amint az a középkorban általában szokásos volt.

A festői bazalthegy meredek oldalai szinte megközelíthetetlenné tették a középkori várat, amelynek lábánál két fontos, ősi út torkollott egymásba. A rómaiak által kiépített Aquincum-itáliai útból itt, Csobáncnál ágazott ki az az út, amely a káli medencét átszelve Zánkánál kapcsolódott az északi Balaton-part peremén húzódó útba.

Bár nem rendelkezünk bizonyító adatokkal, a vár alaprajza nyomán mégis úgy gondoljuk, a XIV. század második felében épülhetett fel a toronyhoz csatlakozó, majdnem négyzetes udvart körítő várfal (5/2. kép). Az eredetileg lakótoronynak épített torony ekkor lett a vár öregtornya, végső menedéke. A vár urai pedig ettől kezdve nem itt, az öregtoronyban, hanem az udvart körülvevő, tágasabb épületekben laktak.

 

5. A vár feltételezett kialakulásának vázlata

1) XIII. század

2) XIV-XV. század

3) XV -XVI. század

4) XVII-XVIII. század

Ezt a fejlődési folyamatot nemcsak Csobáncon, vagy a környék váraiban, hanem általában a magyar várépítészetben is megfigyelhetjük.

A tatárjárás után épült korai várak magja leggyakrabban egy-egy torony, amelyet azonban már ekkor fal vagy földsánc vesz körül. Sokszor a már meglevő, régebbi földsáncba épül bele a torony.

A XIV. századtól kezdték a torony köré építeni a bővítéseket, többnyire a terepadottságoknak megfelelően, rendszerint fallal kerített nagyobb udvar formájában. Az esetek többségében a torony az udvar belsejében áll, de környékünkön több olyan vár is van, amelyeknél a korábbi torony a bővített vár valamelyik sarkára került, mint Tátika, Szigliget vagy a korai Sümeg váránál látjuk.

Mint a XIII-XIV. századi várainknál szinte mindenütt, a kapu Csobáncon is a körítőfalba vágott egyszerű nyílás volt, benne festett, élszedett keretkővel, ahogy azt az 1953-ban végzett kisebb kutatás alkalmával a vár nyugati falában, később elfalazott állapotban megtalálták.

1491 első felében „a vár körül igen hasznos épületeket emelt” Leányfalusi Ágoston. Az ő építkezései közé nyilván a külső falak és a sánc megerősítését és talán az új, délnyugati kaputorony és az előtte levő farkasverem, a ciszterna létesítését sorolhatjuk, meg a fennsíkot megszaggató árkok, gödrök vágását, amelyekkel az esetleg felnyomuló ellenség ostromgépeinek használatát igyekezett lehetetlenné tenni (5c. kép).

A mohácsi csata tragikus kimenetele, majd ezt követően az ország három részre szakadása a magyar várak, így Csobánc helyzetében is jelentős változást hozott.

A Balaton vidékét 1543-ban, Székesfehérvár elfoglalása után érte el a török hódítás első nagyobb hulláma. Még állt a hevenyészve megerősített somogyi végvárvonal, de a lovasportyák már sűrűn sarcolták az észak-somogyi, veszprémi és zalai falvakat. Az 1550-es években meg-megújuló támadásokkal egyre beljebb nyomultak a Dunántúl belsejébe.

A végvárak sorsát példázza Takaró Mihály tihanyi kapitány Nádasdy Tamáshoz írott levele; „...énnekem előttem tűz vagyon, hátam megett víz, környüben mind ellenség...” (1556. november 15.) 1556-ban Szigetvár és a Kanizsa alatti várak kivételével egész Somogy meghódolt, a Balatontól délre csak Fonyód állt és Keszthely körül pár kisebb vár. 1545 után a tó északi partját is dúlta a török, 1548-1549 óta pedig Veszprém és Zala megye keleti részei rendszeresen adóztak a fehérvári bégnek.

6. Török kori végvárak a Balaton. északi oldalán

Ebben az időben erősítették meg sorra a Balaton környékének középkori várait, sőt újakat is építettek falusi templomok, kolostorok vagy vidéki kastélyok erődítésévei (6. kép). A balatoni várak, köztük Csobánc is, 1543 után jutottak a végvárak sorába. A hódoltsági terület szélére kerülő végvárak tulajdonosai a török hódítás miatt birtokaik nagy részét elveszítették, megmaradt jövedelmük már nem volt elég egy-egy vár fenntartásához. Ezért átadták őket a királynak, hogy a várak őrségét az ország pénzéből fizesse. Így kerültek a vidék várai 1555 után a Dunántúl északi részében szervezett győri főkapitányság hatáskörébe.

A magyar nemesség egyébként is az uralkodótól és a mögötte álló Német Birodalomtól várta az ország védelmét. A jobbágyság kezébe 1514 még élénken élő emléke miatt nem mertek fegyvert adni, a német rendek által megszavazott hadisegély pedig rendszerint elsikkadt az örökös pénzzavarral küszködő Habsburgok kezén. Bécs és az osztrák tartományok védelme azonban megkövetelte, hogy határaik előtt olyan védelmi övezetet építsenek ki, amely fel tudja tartóztatni a hódító törököt. A horvát végvidéktől észak felé, a Balaton mögött megmaradt csekély országrész tehát Bécs előtti védelmi rendszerré vált, főleg királyi és kisebb részben magánvárak tömegével. Ezek a várak egymagukban nem voltak értékesek, hiszen nagyrészt középkori eredetű, tehát elavult, sokszor düledező építmények voltak, hevenyészett külső erődítményekkel. Felszerelésük gyenge volt és hiányos, őrségük kevés. Fennmaradásuk valóban csak védőik elszántságának, hősiességének köszönhető. Szolimán szultán 1526 és 1566 közötti nagy hadjáratai és az 1591-1606 közti háború kivételével kisebb-nagyobb lovasportyákban merült ki a 150 éves török hódoltság kora. Az effajta hadviselésben pedig nagyon fontos szerepet töltöttek be a kis várak: gyorsan mozgó lovasaikkal szinte állandó őrláncot alkottak a végvár vonalon belül.

7. Weixelgärtner rajza a XIX. századból

A XVI. század közepére a csobánci Gyulaffyak (most már így írták nevüket) is elveszítették birtokaik nagy részét a török hódítás miatt. A megmaradtakat Csobáncból védték az ott tartott katonasággal, de aligha sok eredménnyel. Az akkor élő három Gyulaffy testvér közül ,János és Kristóf Csobáncban éltek, László kora ifjúságától katonáskodott.

Fiatal korát alig ismerjük. Életrajzírója, Takáts Sándor jegyzi fel róla, hogy apja, bár nem volt különösen jómódú, nagy gonddal neveltette fiait. Gyulaffy László korán kitűnt katonai képességeivel. 1549-ben Ferdinánd király az akkor még fiatal, de országos hírű katonát szigetvári főkapitánnyá nevezte ki. A török torkában fekvő fontos végvárat azonban aligha vezette tovább egy évnél, mert 1551-től pár évig Pápán szolgált, ahol száz lovasnak volt a hadnagya. Az 1550-es évek második felében Devecser várában találjuk 75 lovassal és 50 hajdúval, majd 1557-től Győrött szolgált. 1560-ban nevezte ki a király tihanyi kapitánynak, 1566-ban pedig veszprémi főkapitány lett.

Csobánc továbbra is a család kezén maradt, de az elszegényedett Gyulaffyak csak nagy áldozatok árán tudták fenntartani. A testvérek össze is vesztek a vár miatt, mert Gyulaffy János csak négy darabontot tartott benne, László pedig húszat.

Amikor Veszprém 1552-ben elesett, a török Csobánc vidékét is közvetlenül fenyegette. 1554 novemberében Csobáncot is megrohanták, .szerencsére Gyulaffy László és Vásonkői Horváth Gáspár nagyobb sereggel tartózkodtak itt és így vissza tudták verni az egyébként igen heves ostromot. Alig egy héttel az ostrom után alapjaiból dőlt ki a vár külső falának majdnem negyed része – jelentette Gyulaffy Nádasdy Tamás főkapitánynak. Ugyanakkor azt kérte, „hogy szólna te Nagyságod királ ü felségének, hogy ü felsége tenne valami fizetést bele mert annál inkább nem elég vagyok az megtartására, mert immár feles grabant kellene bele, ha kedig ez elvész, kitül Isten mencsen meg, mind az egész feldnek el kell veszni bele...". Nem tudjuk, kapott-e királyi őrséget Gyulaffy László családi várába, de valószínű, mert a század közepétől Csobánc is a győri főkapitányság szervezetébe tartozott.

A török pedig egyre merészebben támadott. Csobánccal egyidőben ,sikertelenül ostromolta Cseszneket és Szentgrótot. 1558-ban Szigliget alá vonultak, felgyújtották a falut és rabszíjra fűzték a lakosságot. A veszprémi Hamza bég portyázó lovasai rettegésben tartották a Balaton vidékét, a várak alól hordták el a termést, az állatokat, sőt az embereket is. „Hiszem hogy tutára vagyon Nagyságodnak Gyulaffy uram vára alat es mit mivelének, juhokat és szolgáiban el vivének” – írta Tihanyból Takaró Mihály kapitány Nádasdy Tamásnak.

1561 tavaszán a Csobánccal szemben fekvő kis Hegyesd várát váratlanul elfoglalták Hamza bég csapatai. Az esemény rendkívüli hatást váltott ki messze környéken, hisz Hegyesd elfoglalásával a zalai végvárvonal közepébe ült be a török. A legközvetlenebb veszélybe természetesen Csobánc került. Gyulaffy László ez évben háromszor is kérte a Haditanácstól a vár őrségének megerősítését, de nem sok eredménnyel. Közben pedig a török részről rendkívüli eréllyel és erővel folyt Hegyesd megerősítése.

8. Hegyesd alaprajza, Berg Károly felmérése nyomán

A hegyesdi várról Ormány Józsa sümegi várnagy 1561-1562-ben írt levelei és Berg Károlynak a Rómer hagyatékban fennmaradt múlt századi felmérése alapján tudjuk, hogy a kúp alakú hegy csúcsán ülő egyetlen nagyobb toronyból és egy, a tornyot körülvevő keskeny falszorosból állott (8. kép). Valószínűleg Csobánchoz és a környező várakhoz hasonlóan ez is a XIII. század második felében épült. Eredetileg királyi vár volt, csak a. XIV. század vége. felé került magánkézre, ekkor kapta meg a Peleskei Ördög család. Örököseiktől a következő században a Rozgonyiak birtokolták zálogképpen, majd a század második felében az Ujlakiak kapták meg. Az 1500-as évek elején Ákosházi Sárkány Ambrus kapta királyi adományként és tőle örökölték az 1561-ben is birtokos Czoborok.

1556-ban az országgyűlés kötelezte a Zala megyei vártulajdonosokat váraik megerősítésére és kellő őriztetésére. Az új tulajdonosok azonban többet törődtek a Hegyesdhez tartozó birtokok jövedelmével, mint magával a várral, amelynek állapotát jól jellemzi Ormány Józsa néhány sora: „... azt mondják bizonynyal, olyan hitván az toron, hogy csak háromszor lünek, azonnal le romlana. Még az terekek is félnek benne, hogy mikor nagy szél vagyon gerendákat hánnak a toron alá.” Ennek ellenére a törökök kezén nagy jelentősége volt a kis várnak. 1561-ig ugyanis Veszprém vára volt a dunántúli török hódítás legszélső pontja. Palota, Csesznek, Vázsony, Tihany, a kis balatoni végházak és a Balaton vize, meg a Bakony járhatatlan erdői védték az ország nyugati, megmaradt szélét. Hegyesd elfoglalásával megnyílott az út Zala megye belsejébe, sőt azon túl is. Rövidesen a Rába vidékéig jelezték feldúlt, kirabolt és felégetett falvak a hegyesdi törökök egyre fokozódó tevékenységét. Közben pedig a környékbeli végvárak kapitányai felsőbb parancs és intézkedés hiányában kénytelen-kelletlen tehetetlenül nézték, hogy Hegyesdet hogyan építik a törökök. Hónapokon keresztül erősítették a várat, többszörös gerendapalánkkal vették körül, a hegy alá pedig akkora huszárvárat építettek földből és palánkból, hogy abban kétszáz lovas és kétszáz gyalogos tartózkodott állandóan.

Ez a hatalmas, nyilván további hódításokra szervezett őrség nagyobb volt, mint a szomszédos Vázsony, Tihany, Csobánc, Szigliget, Tátika, Rezi és Sümeg őrsége együttvéve. Érthető tehát, ha a magyar végvárak kapitányai nem mertek támadóan fellépni, sőt örültek, hogy 1561 nyarán és őszén Pajazit hegyesdi vajdát várának építése kötötte le. Amikor azonban 1562 tavaszán újabb erődítési munkákba kezdtek Hegyesden, egy évi levelezés és tárgyalás után végre megengedte a bécsi udvar, hogy meginduljon a szervezés a vár visszafoglalására.

A környékbeli kapitányok, a dunántúli nemesség és Nádasdy Tamás nádor kérésére 1562 tavaszán összegyűlt Csobáncban és a csobánci hegy alatt a Hegyesd ostromára rendelt magyar sereg. Több ezer főnyi fegyveres had, a dunántúli végváriak színe-java ostromolta Hegyesdet két héten keresztül Salm győri generális vezetésével, Gyulaffy László, Magyar Bálint szigligeti, Búza Benedek vázsonyi és Ormány Józsa sümegi kapitány parancsnoksága alatt. A várat elfoglalása után földig rombolták, hogy többé fel ne lehessen használni a magyar végvárak ellen.

A Haditanács és a bécsi udvar pénztelensége, bizalmatlansága, a végváriak mérhetetlen szegénysége, szenvedése és nyomora ezekben az években állította szembe Gyulaffy Lászlót német feletteseivel. A kezdeti nézeteltérésekből hamarosan komoly dolog lett. Gyulaffy ugyanis eredménytelenül követelte katonái évekre visszamenő, soha meg nem kapott zsoldját, azokat a török rabokat pedig, akikért nagy váltságdíjat kérhetett volna, az udvar elvette tőle. Közben irigyei feljelentették, hogy mindezért a császárt és a Haditanácsot szidja, sőt azokat okolja az ország pusztulásáért is. Az 1568-as drinápolyi békekötés miatt csalódott magyar urak egy része Dobó István vezetésével el akart szakadni a Habsburgoktól, hogy Erdélyhez csatlakozzék. Szervezkedésüket leleplezték, Dobót bebörtönözték. A mozgalomban résztvevő Gyulaffy László ellen 1568 őszén adták ki az idézést, majd amikor ennek megismétlése után sem jelent meg Bécsben, Salm generálist bízták meg előállításával. Gyulaffy azonban ezt már nem várta meg, családjával együtt Erdélybe menekült. A nagyhírű végvári kapitány János Zsigmond, később pedig Báthori István fejedelem tanácsadója és hadvezére lett.

9. Csobánc. Giulio Turco rajze 1569-ből

Csobánc vára ezekután is változatlanul a Gyulaffy család kezén maradt. 1574-ben a király megerősítette Gyulaffy János három fiát régi javadalmaikban az időközben kegyelmet kapott, de Erdélyben élő Lászlóval és annak fiával együtt. A megerősítő rendelkezés oka nem is annyira a királyi kegy volt, hanem az az egyszerű tény, hogy a várat továbbra is a Gyulaffyaknak kellett fenntartaniok, saját jövedelmükből.

1600-ban elesett Kanizsa, a déldunántúli végvárak központja. A következő évben a Haditanács sorra erősíttette a Kanizsával szemben álló várakat, köztük Csobáncot is, bár őrsége még ekkor is elenyésző volt. 1625-ben két huszár és 21 gyalogos, 1632-ben azonban már a tiszteken kívül 20 lovas, 25 darabont és egy tüzér volt a várban. Az őrség létszámának növelése legfőképpen azért volt szükséges, mert a vár és uradalma a XVII. század közepére a Gyulaffyak leányági örökösei kezére jutott, akik képtelenek voltak azt fenntartani. Csobánc XVII. századi története a török elleni végvári harc szakadatlan láncolata mellett sűrű családi perekből tevődött össze. A század második felében a Balaton vidékét is elérte a végváriak országos viszonylatban már korábban jelentkező nyomora. A hivatalos udvari politika a magyar várőrségek helyébe mindenütt császári csapatokat helyezett. A végbeliek fizetetlensége és nélkülözése hihetetlen méreteket öltött. Az öt kis balatoni végház: Csobánc, Szigliget, Keszthely, Vázsony és Tihany őrsége levelek tömegével árasztotta el a dunántúli főkapitányokat és Bécset, végtelen nyomorúságukat ecsetelve. A vár őrségén ha sokat nem is, de valamit talán segített az, hogy 1670-ben a Gyulaffy örökösöktől az Esterházyak vették meg Csobáncot. Rendbe hozatták az épületeket, kijavíttatták a falakat, mindezt persze főleg a várhoz tartozó tetemes uradalom védelme érdekében. A várat ekkor az Esterházyak által fizetett és előttünk ismeretlen nagyságú őrség mellett öt királyi huszár és húsz hajdú védte.

Csobánc várában katonáskodott az 1690-es években Béri Balogh Adám, a Rákóczi-szabadságharc később legendáshírű brigadérosa, mint húsz hajdú és három tizedes parancsnoka, vajdája. A vár főkapitánya Tallián Sándor volt ekkor, amint azt egy 1700-ból származó összeírás elmondja. Ezt az összeírást Forgách Simon dunántúli vicegenerális parancsára Révai Péter készítette a balatoni véghelyekről, köztük Csobáncról is. Megtudjuk belőle, hogy három császári lovas katona is szolgált a várban és volt ott 50 „szabad legény” vagyis szabad hajdú, akiket hivatalosan nem soroltak a vár őrsége közé.

10. A vár alaprajza és távlati képe a XVII. századból (ún. karlsruhei metszet)

A török kiűzése után az öt kis balatoni végházat is pusztulásra ítélte a hivatalos bécsi politika. Az ország belsejében nem volt többé szükség várakra, különösen nem az udvar szemében megbízhatatlan, rebellis hajlamú magyarok kezén. Csobánc is szerepel azon az 1702-ben kiadott felsorolásban, amelyben a felrobbantásra szánt várak vannak feljegyezve, de elpusztítását megakadályozta a Rákóczi-szabadságharc kitörése és az ezt követő dunántúli események. A végváriak már 1704-ben tömegével özönlöttek Rákóczi zászlói alá, amikor először jelentek meg a kuruc seregek a Dunántúlon. 1705 őszén foglalta el végleg a Dunántúlt Bottyán generális és Csobánc ettől kezdve Sümeggel, Somlóval és Vázsonnyal együtt a kuruc seregek utánpótlási központja lett. Egyetlen alkalommal jutott komolyabb szerephez, amikor 1707-ben Rabutin császári generális hadainak ostroma ellen védte sikerrel alig harminc hajdú és a környékről bemenekült lakosság Szász Márton kapitány vezetésével. Az ostromban 300 német katona, 52 tiszt és az ostromot vezénylő Kreutz tábornok is elesett. 1957-ben, a csobánci ostrom 250 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek keretében leplezték le az öreg vár falán azt a domborműves emléktáblát, amely ennek az ostromnak emlékét örökíti meg.

11. XVII. századi rajzok a várról az Esterházy-levéltár anyagából

Az ostrom után a kurucok javították a várat, de egy 1708-as jelentés szerint már erősen romos volt. A következő évben azután Csobáncot is kiürítették a nyugat felől előnyomuló császári hadak elől, amelyek valószínűleg hamarosan el is pusztították. 1722-ben Farkas István szolgabíró „arx diruta Csobáncz”, lerombolt Csobánc váráról ír jelentésében.

Csobánc a török hódoltság idejében megmaradt középkori várnak, és ha erősítették is, alig változtattak rajta. Gyulaffy László és kortársainak levelezéséből, Giulio Turco hadmérnök 1569-ből fennmaradt rajzaiból kisméretű, akkor már korszerűtlen vár képe alakul ki előttünk, azé a váré, amelyet talán még Leányfalusy Agoston alakított ki a XV. század végén (1., 5. és 9. kép).

A terepadottságok, de főképpen a Gyulaffyak anyagi viszonyai nem tették lehetővé a nagyobb arányú átépítést, korszerűsítést, mégis több olyan adatunk van, amelyből az 1550-es években történt építkezésekre következtethetünk. 1554 őszén, a sikertelen török ostrom után ledőlt a vár egyik oldala. Gyulaffy László gyors munkával állíttatta helyre azt, hiszen a török bármelyik percben újra megjelenhetett.

A fagyveszély miatt azonban nem lehetett kőből építeni, így ideiglenesen palánkot készítettek a leomlott várfalak helyett. „... én mastan csak fákal támogathatom az falt és ez egész feldet reá veretem meg épülésére és mast csinálják, ... az terést ereg fákkal becsináltatam mert még mag küfalt nem rakhatok, mert majd tél leszen...” írta Gyulaffy László egyik levelében.

Az újjáépítés tehát 1555 tavaszán indult meg. 1953-ban kőből faragott reneszánsz ablak- és ajtókeret darabok kerültek elő a várban.

Ezek szerint a várat nemcsak erősítették és falait építették újjá, hanem az akkori ízlésnek megfelelően alakították, szépítették is. Gyulaffy László 1554-ben még csak pápai lovashadnagy, 1560-ban nevezik ki tihanyi, majd 1566-ban veszprémi főkapitánynak. Ezekben az években kapta meg a pornói apátság jövedelmeit, a rátóti és a felsőörsi prépostságok birtokait pedig fegyverrel csatolta a tihanyi várhoz éppúgy, mint a tihanyi apátság és a veszprémi vár Balaton környéki falvait. Mindehhez a veszprémi káptalan és a veszprémvölgyi apácák jövedelmeit is bérelte. 1563-ban vizsgálatot rendelt el ellene a király, tihanyi gazdálkodását magáncélra való pazarlásnak minősítve. Ezek mögött az adatok mögött kell keresnünk Gyulaffy csobánci építkezéseit: a külső falak újjáépítését, Turco rajzáról leolvashatóan a keleti oldal bástyaszerű oldalazóművét, a külső palánkot és a külső palánk kaput, a leveleiben is említett boltozott ciszternát és a belső épületek díszítésére valló reneszánsz kőkereteket.

12. Berg Károly felmérési rajza, 1860 körül

Ezek a keretek egyébként anyagban, formában és megdolgozásban teljesen azonosak a sümegi vár ásatása közben előkerülő XVI. századi keretekkel és a nagyvázsonyi vár hasonló korú darabjaival. Joggal tételezi fel tehát a legújabb kutatás, hogy a Balaton vidékén az 1550-1570-es években vándor kőfaragóműhely működött, és ez Csobáncon is dolgozott Gyulaffy Lászlónak.

Giulio Turco rajzai alapján a XVI. századi Csobánc képét elég tisztán megrajzolhatjuk. A nagyjából négyzetes vár északi sarkában állt a hatalmas, ekkor már három támpillérrel erősített öregtorony. A falakat, különösen a déli oldalon, támpillérek merevítették. A délnyugati oldalon állt a belső kaputorony, amely azonban nem nyúlt a körítőfalak fölé. Előtte kis kapuudvar volt, ebben és ez előtt egy-egy farkasverem, mindegyik felett felvonóhíd. A vár tágas udvarát három oldalról épületek szegélyezték. Ezek közül az L alaprajzú keleti szárny emeletes volt, felső szintjére szabad lépcső vezetett az udvarból. Az egész várat gerendapalánk övezte, ez északról és keletről a ma is meglevő sánc tetején húzódott. délen a támpilléres külső fal alatt futott, nyugatról pedig kapuszorost alkotott, amelynek egyik oldalát hosszan kinyúló, erős kőfal védte. A kapuszoros elején állott a palánkból, vagyis gerendákból rakott és sárral tapasztott külső kapuépítmény. Turco rajzán látható felirat szerint az egész fennsíkot fal vette körül, ennek nyomai még ma is több helyen láthatók. Egyébként az észak felé enyhén lejtő hegytetőn Turco rajza is jelöli azokat a kisebb-nagyobb gödröket amelyek az ostromgépek mozgatását voltak hivatva megakadályozni és amelyeket, mint már említettük, valószínűleg Leányfalusy vágatott a hegy felszínébe, még a XV. század végén.

Kanizsa elveszítése után újabb erődítési munkák indultak Csobáncon is. Az 1613. évi 17. törvénycikk többek közt Csobánc erősítését és kellő felszereléssel való ellátását is elrendelte. 1618-ban ingyenmunkát rendelt az országgyűlés a vár építéséhez. Bár ezeket a határozatokat a legtöbb esetben nem hajtották végre, mégis ezekben az években történtek azok az átalakítási munkák, amelyeket egyrészt a XVII. századi, úgynevezett karlsruhei metszet és az Esterházy levéltár két fennmaradt rajza, másrészt a Rómer Flóris hagyatékában fennmaradt és Berg Károly által készített, 1860 körüli felmérési rajz mutat (10., 11. és 12. kép). Ezek szerint a vár délkeleti és délnyugati sarkán egy-egy olaszbástya épült, a belső kapu előtti kapuszorost kőfallal építették át, a külső kapu előtt pedig kibővítették a palánk-rendszert. A későbbiekben, talán a század vége felé, vagy a kuruc háborúk idején újabb támpillérekkel erősítették a romladozó falakat, még a sarokbástyákat is.

Külön kell megemlítenünk, hogy a XVII. században, valószínűleg az Esterházyak idejében, nagyszabású tervet dolgoztak ki Csobánc megerősítésére. A terv szerint, amely ugyancsak az Esterházy-levéltár anyagában maradt ránk, a hegy délnyugati sarkában álló várat szabályos alaprajzú, négy sarokbástyás belső várrá építették volna át.

13. A vár és a város XVII. századi kiépítési terve

Az egyébként is közel négyzetes középkori vár ennek belsejébe került volna. Az északi oldalon, a hegy fennsíkja felé forduló két bástya közötti falban látható a tervezett belső vár felvonóhidas kapuja, előtte ék alakú védőművel, úgynevezett pajzsgáttal. A vár előtti fennsíkot tíz olasz bástyával erősített fallal vették volna körül, a felvezető szerpentint pedig hat egymás feletti kapuerődítmény védte volna. A tíz bástyás külső várban derékszögű utcahálózattal új települést terveztek, öt háztömbben 88 telekkel. Ebbe a török időkben és hódoltsági viszonyok között meglepően nagyméretű településbe természetesen új templom is épült volna, és két nagy vízgyűjtő. A terv feltünteti a hegy oldalában, a vár alatt fekvő Csobánc falut is. Az utóbbiról itt csak annyit jegyzünk meg, hogy azt is olasz bástyás falakkal vették volna körül. Mindez a nagy munkát és még nagyobb költséget igénylő terv azonban soha nem vált valósággá, Csobánc vára csekély változásoktól eltekintve középkori formájában érte meg a Rákóczi-szabadságharc után bekövetkezett pusztulását.

14. Csobánc. Libay Lajos rajza a XIX. századból

A vár alaprajzi formájában és egész felépítésével a belsőtornyos várak közé tartozik még akkor is, ha hatalmas öregtornya a külső falak elé nyúlik. A középkori váraknak abba a jellegzetes csoportjába sorolhatjuk, amelyek majdnem mindig egy korai toronyból fejlődtek ki a XIII. századtól a XVI. századig.

Csobánc várából a magasan álló öregtorony kivételével ma már alig látható valami (4. és 16. kép). Falai leomlottak, a belső épületek összedőltek, csak a támpillérek állanak még. A mindent elborító törmelékhalmokból csupán a régi rajzok nyomán vehetők ki az egyes épületrészek. Az udvarban két mélyedés az egykori vízgyűjtők helyét jelzi.

15. Az 1953-as állagvédelmi munkák a váron

A valaha kétemeletes öregtoronyból ma már csak két oldalán állnak az emeleti falak, bennük kis ablakokkal. Udvar felőli falai ennek is leomlottak és az első emelet magasságáig törmelék takar el mindent; csak annyit látni, hogy az öregtorony alsó szintjét dongaboltozat, a felsőt pedig XVI. századi keresztboltozat fedte.

A várat északra és keletre még ma is elég magas földsánc választja el a hegy fennsíkjától. Az itt látható gödrök között hatalmas orgonacsoport vonja magára a figyelmet. A helyi hagyomány az egykori várkert elvadult növényzetének tartja ezeket a bokrokat, valószínűleg joggal, hiszen már a múlt század elején is említi a Tudományos Gyűjtemény a csobánci orgonabokrokat. 1878-ban írják, hogy „zsálya, liliom bokrok is találtatnak még itt, melyekről szakasztván a magasságnak vendége, kéntelen is visszateszi magát ezekkel a szavakkal az elrepült századokba: ugyan ki, mikor és ki kedvéért ültette ide ezeket?”

16. A vár romjai az öregtoronnyal

1953 nyarán az akkori műemléki főhatóság biztosíttatta a vár düledező falait. A munkát irányító Gerő László építész építéstörténeti kutatást is végzett, ennek során került elő a befalazott korai kapu, az egyik ciszterna, a reneszánsz keret darabok és még több érdekes részlet (15. kép).

17. A „rossz templom”

A Csobánc várához felvezető út mellett, a hegytető alatti nagyobb fennsíkon találjuk a középkori Csobáncszög falu egykori templomának romjait. A „rossztemplom”, ahogy azt általában ismerik, egyhajós, félköríves szentélyű kőépület volt, déli oldalán félköríves kis ablakokkal, nyugati homlokzatán pedig kapunyílással. A templom alaprajza és formája után ítélve a XIII. században épülhetett (17-18. kép). Magáról a faluról ebből az időből még semmit sem tudunk. A környék története alapján feltételezhetjük, hogy a XII. században települt, amikor az egyre fokozódó szőlőművelés a hegyek magasabb pontjait is birtokába vette már. A XV. században egy ideig a Gersei Pethők birtoka volt, a török időkben pedig a várhoz tartozott és földesurai a Gyulaffyak voltak.

18. A templomrom alaprajza

Csobáncszög olyan közel feküdt az őt védő várhoz, hogy a török veszély ellenére is jelentős hellyé fejlődött a XVII. századra. Fennmaradt pecsétnyomója szerint mezővárosi rangot viselt. Valószínűleg kőfal kerítette, ha nem is úgy, ahogy az említett nagyszabású terv mutatja. A felszabadító háborúk, de különösen a vár pusztulása után azonban elszegényedett és a XVIII. század végén már csak kis falucska.

1861-ben így emlékezett meg róla Rómer Flóris: „A régi falu a hegyoldalán álló rom templom mellett állt, honnan Diszelyre levonultak, egyedül néhány ház Csobáncz falucska maradt a hegy alján.”


IRODALOM

Bátorfi Lajos: Adatok Zalamegye történetéhez. II-III. Nagykanizsa, 1876-1877.
Békefi Remig: A Balaton. környékének egyházai és várai a középkorban. Bp., 1913.
Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. III., Bp., 1897.
Entz Géza-Gerő László: A Balaton környék műemlékei. Bp., 1959.
Erdélyi László: A tihanyi apátság története. I. Bp., 1908.
Gerő László: Magyarországi várépitészet. Bp., 1955.
Holub József: Zala megye története a középkorban. III. A községek története. Pécs, 1933. Kézirat.
Iványi Béla-Sági Károly: Csobánc. 1957.
Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század végéig. III. Bp., 1904.
Komáromy András: Magyar levelek a XVI. századból. Tört. Tár. 1907, 1911.
Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták. Bp., 1954.
Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár. I-II. Bp., 1951-1958.
Oláh János: Balaton mellyéki tudósítások barátságos levelekben. Tudományos Gyűjtemény, 1834.
Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp., 1908.
Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok. Bp., é. n.
Thaly Kálmán: Gróf Esterházy Antal kuruc generális tábori könyve. Bp., 1901.
Tóth Gyula: Balogh Ádám Imruc brigadéros. Bp., 1958.
Véghely Dezső: Életrajzi adatok Gyulaffy László életéhez. Századok, 1869.
Rómer Flóris kéziratos hagyatéka, Várak köteg. Országos Műemléki Felügyelőség könyvtára.
Országos Levéltár, az Esterházy család hercegi ágának és a Batthyány család volt körmendi levéltárának okleveles anyaga.

***

CSOBÁNC

Die Burg Csobánc ist am nördlichen Ufer des Balaton (Plattensee) im malerischen Becken von Tapolca gelegen. Sie krönt die Höhe eines von Weingarten umsäumten vulkanischen Berges, so wie noch manche andere Burgruinen auf den pittoresken Bergen dieser Gegend stehen. Die ungarische romantische Literatur um die Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert, besonders der Dichter Sándor Kisfaludy, richtete zum erstenmal die allgemeine Aufmerksamkeit auf diese im Verfall begriffenen Baudenkmaler der ungarischen Vergangenheit. Eines der bekanntesten epischen Gedichte Kisfaludys ist Csobánc gewidmet, und seither – es sind fast zweihundert Jahre – wenden ungarische Dichter und Maler immer wieder den Blick der Burg und der Landschaft um Csobánc zu.

Die Burg wurde im Zuge jener großangelegten Befestigungsarbeiten errichtet, die nach dem verheerenden Mongolenzug der Jahre 1241-42 auf königliches Geheiß in Angriff genommen wurden. Zum Schutze ihrer Besitzungen haben der König, die weltlichen und kirchlichen Würdentrager eifrig Burgen gebaut; so sind in dieser Gegend etwa um die gleiche Zeit die Festungen Tátika, Sümeg, Szigliget, Hegyesd und Csobánc entstanden.

Die neuesten Forschungen haben ergeben, daß der Bau der Burg Csobánc auf dem gleichnamiger Berg im Jahr 1255 begonnen wurde. Der Berg „Chobanch” und der dortige Weinbau sind bereits in einer Urkunde aus dem Jahre 1221 erwähnt, doch die erste schriftliche Aufzeichnung über die Burg stammt erst aus dem Jahr 1272. Im Jahr 1300 war ein gewisser Demeter aus dem Geschlecht Rátót Besitzer der Burg. Wahrscheinlich ließ diese aus Italien eingewanderte Familie die Festung zum Schutz ihrer ausgedehnten Besitzungen erbauen, nicht früher als 1255, doch keinesfalls spater als 1272.

Diese erste Burg dürfte aus dem heutigen Donjon der den Turm umgebenden Schanze und wahrscheinlich den Wirtschaftsgebauden innerha1b der Schanze bestanden haben. Im 14. Jahrhundert wurde ein etwa quadratisches Areal mnerhalb der Schanze mit einer Steinmauer umfaßt. An diese Mauer wurden im 15. Jahrhundert verschiedene Wohn- und Wirtschaftsgebaude angebaut. Aus dem Jahre 1491 liegen bereits Angaben über größere Bautätigkeit vor; zu jener Zeit wurden Csobánc und die Nachbarburgen zum Schutz gegen die das Land bedrohenden Truppen des Königs Maximilian von Habsburg starker befestigt.

Zu größerer Bedeutung ist die Burg Csobánc jedoch erst nach 1543 gelangt, als die Türken bereits bis zur Balaton-Gegend vorgestoßen waren. Der in seinem Besitz gefährdete Hochadel stellte seine Festungen dem König zur Verfügung; aus diesen Festungen hat dann der Wiener Kriegsrat militärische Bezirke organisiert. Der Raum zwischen Balaton und Donau, also auch Csobánc, waren dem Militärkommando Győr (Raab) unterstellt, doch Eigentümer der Burg blieb die aus dem Geschlecht Rátót stammende Familie Gyulaffy. Ein Mitglied dieser Familie – László Gyulaffy – erwarb sich Ruhm als Heerführer in den Abwehrkämpfen gegen die bis im die Balaton-Gegend vordringenden Türken. Gegen Mitte des 16. Jahrunderts ließ er die ziemlich veraltete Festung umbauen und im Renaissancestil verschönern.

Im 17. Jahrhundert, als .die Burg in den Besitz der Erben der Gyulaffy ubergegangen war, begann sie zu verfallen. Im Jahre 1670 wurde die Burg vom Grafen Esterházy käuflich erworben und wiederhergestellt. Csobánc sollte in eine moderne Festung umgewandelt werden, doch wurden die großzügigen Plane mangels Geldmittel niemals verwirklicht. In den Jahren 1705-1709, zur Zeit des Freiheitskriegs unter Rákóczi, diente die Festung als Nachschubszentrum fur die an den westlichen Landesgrenzen kämpfenden Truppen der Aufständischen. Im Jahre 1707 hielt die kleine Garnison der Festung mit Hilfe der in der Burg Schutz suchenden Bevölkerung der Umgebung erfolgreich gegen die unter dem Kommando des Feldzeugmeisters Rabutin stehenden kaserlichen Streitkräfte Stand. Zum Gedenken dieser Schlacht wurde eine Relieftafel an der heute bereits verfallenen Burgmauer angebracht. Nachdem Rákóczis Freiheitskrieg verloren ging und durch den Fridensvertrag von Szatmár beendet wurde, ließ die Wiener Regierung auch diese interessante Burg wie so viele andere in die Luft sprengen und heute sind nur noch Ruinen der Festung zu sehen.

Das Landeslnspektorat für Denkmalschutz hat im Jahre 1953 die nötigen Verfügungen getroffen, um dem weiteren Verfall Einhalt zu tun.

BILDERVERZEICHNIS
1. Die Burg Csobánc.Zeichnung von Giulio Turco aus dem Jahre 1569.
2. Ansicht der Burg. Stich aus dem 19. Jahrhundert.
3. Csobánc und die Balaton-Landschaft.
4. Der verfallene Donjon.
5. Die mutmaßlichen Bauphasen der Burg.
6. Festungen aus der Türkenzeit am nördlichen Ufer des Balatonsees.
7. Zeichnung von Weixelgartner aus dem 19. Jahrhundert.
8. Grundriß der Burg Hegyesd nach der Vermessung von Karl Berg.
9. Csobánc. Zeichnung von Giulio Turco aus dem Jahre 1569.
10. Grundriß und Aufriß der Burg aus dem 17. Jahrhundert (sog. Karlsruher Stich).
11. Ansichten der Burg im 17. Jahrhundert. Zeichnungen aus dem Archiv Esterházy.
12. Vermessungsplan von Karl Berg. Um 1860.
13. Plan zum Ausbau der Burg und der Gemeinde aus dem 17. Jahrhundert.
14. Csobánc. Zeichnung von Lajos Libay aus dem 19. Jahrhundert.
15. Arbeiten zur Bestanderhaltung, 1953.
16. Ruinen der Burg mit dem Donjon.
17. Verfaliene Kirche unterhalb der Burg.
18. Grundriß der Kirchenruine.


Koppány Tibor–Sági Károly: Csobánc. Pannónia, Budapest, 1965

A MŰEMLÉKEK sorozatot szerkeszti
DERCSÉNYI DEZSŐ

A címlapot NÁDAS JÓZSEF tervezte

Az alaprajzokat és térképet KOPPÁNY TIBOR készitette

Foto: Dobos Lajos, Eszes László, Gerő László és Király György

© Koppány Tibor és Sági Károly, 1965