Úton a borhoz - Villa Tolnay, Csobánc

Népszabadság • Lányi Dániel • 2007. november 11.

Adriana Preda és Philippe Oser a csobánci szőlőben

Évekig írtam borokról e lap hasábjain, szándékaim szerint hasonlóan, ahogyan egy könyvről gondolkodom, nem törődve sem az alkotóval, sem a kelleténél jobban a korral, melyben keletkezett. A műre figyelve próbáltam meg érvényeset mondani. Borimmanens elemzések voltak ezek. Elfáradtam, kifogytam időmúltán, hisz hát nemcsak sav, s nemcsak tannin a világ.

A szerelem azonban makacs dolog. Csak épp mára másként gondolkodom. Irodalomról is, és borról is. Például kíváncsi lettem az emberre, aki a bort nagyívűen elképzelte és aprómunkával megteremtette, látni akarom a dűlőt, a pincét, a borász tekintetét, ahogyan egy kedves boráról mesél. Mondhatni, történetekre szomjazom, nem csak borra már. Újra útnak indulok hát és első utam a Csobáncra vezet.

Magyarország egyik legszebb szőlőshegye. Talán ezért is akartam idejönni először. Meg az érdekes történet miatt is. A Villa Tolnay hat hektárral kezdte, ma tizenkettőnél tart, de egyre növekedő birtokát nem egy borász álmodta meg. A pincészet tulajdonosa és borásza Philipp Oser egy svájci üzletember, aki húsz éve vezeti sikeresen az általa alapított informatikai céget. Azaz vezette. A vállalkozást ugyanis tulajdonostárssá tett két fiatal kollégájára bízta, ő maga pedig mára már az év legnagyobb részét csobánci birtokán tölti.

Egy magyar barátnő kötötte először az országhoz; a borértő, a világ különböző borvidékeit jól ismerő, igényes gyűjteményt tartó Oser ekkor ismerkedik meg az újjászületésüket ünneplő magyar borokkal. A kapcsolat megszakadt, a magyar borok iránti érdeklődés megmarad. Mostani társával, a nagyváradi születésű Adriana Predával azután bejárják Magyarország borvidékeit és fontos pincészeteit és ekkoriban érik be az elhatározás, hogy befektetőként és csendestársként pincét alapít.

Saját borát barátainak, üzletfeleinek felszolgálni, egy évben néhányszor itt lenni, a fontosabb munkákban valamelyest részt vállalni; tán így képzelhette az úri borászatot, s, hogy majd nyugdíjas napjait tölti igazán a birtokon. Az élet azonban maga írja ezt a történetet: a 2004-es szüret elején kora reggel érkezik Svájcból és a pincében talált állapotok úgy felbőszítik, hogy felmond a birtoknak addig arculatot adó pincemesternek és maga veszi kézbe a szüret irányítását.

Hitelesnek tűnik nekem ez a történet, ahogyan a meredek dűlőkre kapaszkodó terepjáróban elnézem a beszédbe feledkezett borászt. Fejesugrás az ismeretlenbe, szigor, kérlelhetetlen csökönyösség. Amolyan pionír. Nem apjától leste el, nem iskolában tanulta, nem inaskodott egy mester mellett. Mi több, nem csinált még bort, tudása csak elméleti, de ő majd megmutatja.

És megmutatta. Egyrészt, hogy igenis tud bort készíteni: ebben az első, egyedül levezényelt 2004-es évben ugyanis nemcsak korrekt, de sok szempontból elgondolkodtató borok is születtek. De megmutatta azt is, hogy nem hagy belebeszélni, bízvást maximalistának mondható elképzeléseiből nem enged. 2005 végére teljesen saját kézbe kerül a közösen alapított birtok és ugyanez év szeptemberétől már csak látogatóba jár Svájcba. Negyvenes fejjel alapvetőt fordít az életén, Két otthona lesz: Basel mellett a Csobánc is.

Zötykölődünk a terepjáróban és lassan megfogalmazódik bennem a felismerés, mely azóta is hatalmában tart: nem ismerem ki magam ezen az emberen. Van egyrészt a kemény, céltudatos, sikeres üzletember, aki akár perre megy egy hektárnyi termőterület tulajdonjogáért, akinek száját olyasféle szavak hagyják el, hogy pozicionálni, meg léböl és van az, aki nem rest és egy másik borász pincéjébe kalauzol el.

Tényleg, kíváncsi volnék, melyik borász áldozna a rá szánt időből azért, hogy egy barátja (aki, bárhogyan is, de versenytársa is) borait mutassa meg nekem. Márpedig a Laposa Családi Pincészet 2006-os csobánci hárslevelű válogatása a legszebb hárslevelű, melyet valaha kóstoltam: megnyerő, elegáns illatú, egyenesvonalú, tiszta, kifinomultan minerális. Csodálatos bor. Egyszóval formátum kell ahhoz, hogy valaki a magáé mellett a más borát is megmutassa, mely meglehet ,akár szebb is mint a sajátja. Érdekes ember.

Van ez a szép német szó: sprachmächtig. Nyelvi erővel bíró, mondhatnánk. Valahogy ettől nem tudok szabadulni beszélgetésünkben egy idő után. Beszéljen ugyanis vendéglátóm bármiről is, essék szó borászati filozófiájáról, telepítési terveiről, a termőterület sajátosságairól, vagy a borászati munka ezer kis és nagyjelentőségű döntéséről, azon kapom magam, hogy minden mondatával egyetértek. Igen, a bor elsősorban is a termőterület, a mikroklíma és a borász egymásra hatásából kikerekedő, egyedi és félreismerhetetlen terroir jelleget, s ne valamely borászati eljárás, esetleg fajta sajátosságait tükrözze. Igen, a nagy borhoz figyelem és alázat vezet. Igen, a nagy bor elsősorban is a szőlőskertben születik, a borászati munka feladata, hogy a terroir egyedi jellegét érvényesülni segítse. Igen, a borászatban és az elkészült borban nem az Újvilág, hanem a purista Burgundia a minta. Mégis valahogyan csak szavak ezek, ha nyelvi hatalommal bírnak is.

A pincébe kell lemenni már, ez az igazság hellyé vált pillanata. A különböző hordókban érlelődő tételeket kóstolva lassan elnémul a szó, lapos, de mégis ideillő közhellyel mondhatnám: a bor magáért beszél. És alázatos figyelemmel kihallható beszéde nem mindig olyan messzemutató, mint a tulajdonosi filozófia.

Alakulófélben lévő borok ezek. Nagy igénnyel készülnek, de sok próbálkozás, kísérletezés vezet majd el a kifinomultság azon szintjéhez, melyet a borász célul tűzött maga elé. A legjobb, a legdrágább, alacsony hőfokon, de mélyen és hosszan égetett osztrák Stockinger hordók csodálatosan elegáns jeggyel látják el a fehér borokat, igazi kaland a különböző méretű hordókban érlelődő 2006-os "Bandérium cuvée" kóstolása. Szép, világos szerkezetű, elegáns savú, szerethető bor ez, a félreismerhetetlen csobánci-badacsonyi ásványosságot azonban nem, vagy csak fedésben mutatja. Szép a cabernet sauvignon, szép a pince zászlóshajójának szánt "Névtelen cuvée", de ezektől a boroktól nemhogy Burgundia, még Burgenland is nagyon messze van.

Este tíz van, szöszmötölve kóstolunk tovább. Nem véletlen persze, hogy itt maradtam. Igaz, bármennyire is szépek ezek a borok egyik sem nyűgöz még le. A sok kellemes, korrekt tétel közül kettő azonban kimagaslik.

A Panoráma dűlő elhanyagolt egy hektárjáról alig 1200 kiló olaszrizlinget szüreteltek az átvétel utáni első, tavalyi évben. Nos, nincs még egy bor, amely ilyen világosan mutatná meg e vulkáni talaj és a déli kitettségű, szeles lejtőkben rejlő hatalmas lehetőséget. Elegáns, finoman cizellált, markánsan, de nem tolakodóan megjelenő ásványosságot mutató eleven bor ez, afajta kimagasló példánya, mely a stiláris különbségeik ellenére is tán csak a Jásdi pince Siralomvágón termett olaszához hasonlítható.

A másik, a Badacsonyon, szinte a bazaltsípok alatt termett rajnai rizling. Először valami illatos fajtának gondolom, olyan elsöprő: virágok, déligyümölcs. Feszes, hihetetlen anyagszerű szerkezet, mintha nem is folyadékot tartanék a számban. Még távolról sem rendeződött össze, sem kifinomultnak, sem elegánsnak nem mondható, (igaz, van is még ideje, hisz a tervek szerint csak 2009-re kerül a piacra), de bombasztikusságával megmutatja, mire lehet képes e fajta, s a terület.

Késő este a pincészet névadójául szolgáló Tolnay-villában (a második világháború alatt Tolnay Klári lakott itt, innen kapta nevét a ház) a háziasszony jóvoltából "szerény" estebédünket fogyasztjuk: garnéla-krémleves és medium sült bélszín tagliatellével; utána tiramisu. Épp csak összedobott valamit... A tsz épülete volt ez az államosítás után, a tömegtermelésre telepített szőlők széles sortávján túl azonban mintha nyoma nem maradt volna ennek az időnek. Magyarország egyik legszebb, legkiemelkedőbb adottságokkal rendelkező szőlőhegyére a finomság költözött vissza.

Hét együtt töltött óra után egy sor ellentmondásos érzéssel búcsúzom vendéglátóimtól. Egyrészt az elvágyódásom, hogy igen, lám, így kellene ezt csinálni. Sutba dobni mindent, el a bűnös városból, vissza a természethez - felindultságomban még csak meg sem mosolygom, hogy legalább két évszázados közhelyeket mormolok -, másrészt a tudás, hogy nagyon sok év, nagyon sok munka, földtúrás, ganézás, traktorkerék szerelés kell ahhoz, míg a nagy bor megszületik. A bor kényes úr és szolgájától teljes életet követel. Végül a bizakodás marad velem, hogy itt a Csobánc oldalán e botcsinálta borász kezei alatt hamarosan nagy bor születik.

Lányi Dániel

http://nol.hu/cikk/470797/